CSALÁD ÉS ISTENTISZTELET - Anyáknapja alkalmából

Az imaházba járás nem üdvözít, önmagában nem szentel meg. Viszont ha üdvösségünk van, és a megszentelődés útján járunk, akkor rendszeresen járunk imaházba!

MIÉRT JÓ ÉS MIÉRT KELL RENDSZERESEN IMAHÁZBA JÁRNI CSALÁDOSTÓL, IMAHÁZBA VINNI A GYERMEKEKET KICSI KORUK ÓTA?

1. Mert Isten várja a családokat, várja a gyermekeket az Ő házába, az istentisztelet helyére.

„Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.” (Zsolt 8,2-3) Az imaház Isten háza. Azért megyünk oda, hogy ott közösen, mint Krisztus teste imádjuk Istent. Isten megdicsőíti magát abban, hogy népe összegyűl Őt imádni. Népéhez gyermekek is tartoznak. Ha Isten népe az Ő arcát keresi, ha komolyan akarja venni az igét, akkor igyekszik ott lenni! „Akkor hozzám gyűltek mindazok, akik remegve gondoltak Izráel Istenének az igéire” (Ezsd 9,4) „Míg Ezsdrás imádkozott, és vallást tett sírva és leborulva az Isten háza előtt, Izráelből igen nagy gyülekezet gyűlt hozzá: férfiak, asszonyok és gyermekek, mert a nép igen keservesen sírt.” (Ezsd 10,1)

Az ötezer ember megvendégelésének történetében Jézus egy gyermek (Jn 6,9) szolgálatát használja fel Neve megdicsőítésére. Az Úr Jézus várja a gyermekeket is, amikor a gyülekezetben tanítja az Ő tanítványait. Mondja is az Úr Jézus: „ Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Jn 19,14) A szülő ne akadályozza úgy a gyermekét, hogy nem viszi rendszeresen az imaházba! 

2. Mert az Édesanyának, a szülőknek is javára van.

„A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” (Kol 3,16). Ha megfigyeljük az életünket, a családi áhítatokon kívül ezt az igeverset leginkább és teljesen csak a gyülekezeti alkalmakon tudjuk rendszeresen gyakorlatba ültetni. Miért lennénk engedetlenek Isten igéjének?

Isten gyermekeinek az istentiszteleten a helyük. Isten nem hiába helyezett minket éppen abba a gyülekezetbe, amelyikbe tartozunk. Azt akarja, hogy épüljünk, lelkileg megerősítést, vígasztalást találjunk harcainkban, eledelt nyerjünk az igéből, hogy Ő formálhasson minket a testvéreink által is. A szülőhöz pedig hozzá van kötve a gyermek, ezért értelemszerűen, a gyermek megy a szülővel az istentiszteletre.

Ha Isten igéje szól, akkor a gyermekeknek is ott kell lenni? Igen, nézzük csak: „Azután fölolvasta Józsué a törvény minden igéjét, az áldást és az átkot, pontosan úgy, ahogyan meg van írva a törvénykönyvben. Mindabból, amit Mózes megparancsolt, egyetlen szó sem volt, amit ne olvasott volna föl Józsué Izráel egész gyülekezete előtt, meg az asszonyok, gyermekek és jövevények előtt, akik köztük éltek.” Józs (8,34-35)

Legtöbbször az a gond, hogy valójában nem hiszünk abban, hogy nekünk ott van a helyünk minden egyes istentiszteleti alkalmon, amitől csak betegség, munkahely (ha pont ott időzünk, elfoglaltságunk van az istentisztelet alatt), alkalmanként misszió (amit felvállalok a gyülekezetem előtt, hogy imában támogathassanak) és ritkán különleges esetek tarthatnak távol (amit külön helyzetenként mérlegelni kell, és hitből cselekedni). Sajnos sokan ezek közé a ritkán különleges esetek közé a fizikai éhséget és fáradtságot is beleveszik. Vajon a munkahelyre, iskolába is csak később megyünk be, nem is megyünk be, mert nem tudtunk eleget aludni, vagy mert nem tudtunk reggelizni, vacsorázni? Istentiszteleti alkalmak pedig kevesebbszer, hetente háromszor vannak a mi gyülekezeteinkben (hitből lehet többet is vállalni, imaalkalom, korcsoportok alkalmai stb.). Különbnek tartjuk a főnök, a tanítónő, az állam szavát, mivel azoknak engedelmeskedünk, és nem hanyagoljuk el teljesíteni azokat, mint a mi Istenünkét? Hányan megtapasztalták már, akik az Úrban bíztak egy fárasztó munkanap, iskolai nap után, mikor eljöttek az imaházba: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)! Erejük megújult, és mikor hazamentek, sokkal több dolgot, rövidebb idő alatt elvégeztek, megtanultak, mert felfrissültek lelkileg, és Isten áldással válaszolt hitükre.

Így is lehet tévedni, és magunkkal szemben engedékenyeknek lenni: „Ó, csak most az egyszer teszek kivételt, most igazán érthető a helyzetem. Máskor úgyis ott vagyok, mi van, már egy alkalmat sem hagyhatok ki? Majd a következőn ott leszek.” Annyira biztos vagy abban, hogy lesz következő alkalom? Hogy el tudsz majd menni, nem leszel ágyhoz kötve, kórházban, beteg gyerekkel otthon stb.? Sokszor már csak az ilyen drasztikus gondolatok tudnak megállítani a hanyagság útján.

Természetesen a szülő, és a kisgyermekes édesanya sokszor lehet fáradt, mert nem tud jól pihenni a gyermekek miatt. Azonban ilyen területen a határainkat feszegetni kell, harcolni a test ellen, különben édesanyaként az imaházbajárással kapcsolatosan hogyan éljük meg ezt az igét: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet...” (1Kor 9, 26-27)? Vagy „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róma 12,1).

Néhány szülő a ma elérhető gyermeknevelési szakirodalom hatására annyiszor megsanyargatja a testét a gyermeke érdekében! Nem veszik észre, hogy szent és hitbeli célokért erre nem hajlandóak!

Az is megfigyelhető, hogy van úgy, az édesapának dolgoznia kell, elutazott ezért nem tud imaházba jönni. Így a kisgyermekes anyuka is otthon marad a gyermekével. Ha az édesapa nincs otthon, az édesanyának gyermekeit akkor is az Úr útjára kell terelnie. Ha nehézkes, akkor még a szállítást is meg lehet oldani más testvérek közreműködésével, biztos, hogy nem utasítják el a kismama ilyen kéréseit.

Azzal is biztatnám a kisgyermekes anyákat: idővel jobb lesz! Ha a gyermeked megszokja fokozatosan, hogy részt vegyen, csendben maradjon az istentiszteleteken, akkor ahogy az idő telik, egyre többet lehet nyerni az alkalmakból, sőt, még talán más szolgálatot is vállalni... 

3. Mert a gyermeknek is javára van.

„Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!” (5Móz 6,6-7) Azt hiszem, hogy egy szülő soha nem tehet „eleget” azért, hogy a gyermeke megtérjen. Nem kell felesleges önmarcangolásba esni, vagy önváddal kínozni magunkat, mert gyermekeink megtérése kegyelem. Ugyanakkor Isten elvárja tőlünk azt is, hogy jó példát mutassunk nekik, és az igére tanítsuk őket, biztosítsuk számukra, hogy énekeket, bizonyságtételeket, igehirdetést halljanak, ezekkel legyenek körbevéve. Ez elsősorban otthon valósul meg. De olyan sok hatás éri őket a világ részéről, amikor óvodába, iskolába mennek! Miért ne tennénk meg mindent, hogy isteni hatás érje őket a gyülekezeti alkalmakon? Ez úgy gondolom, kisbabákra is érvényes. Nem akarom elspiritualizálni a következőket egyáltalán, de számít, hogy milyen lelkület veszi körül a csecsemőt, milyen hangulatú az édesanyja? Igen. (Sok mai könyv szerint is így van ez.) Hát nem kívánod Isten jelenlétébe vinni a kisbabádat, oda, ahol hited szerint (?) Isten Lelke kiárad, mert a hívők együtt imádkoznak? Mert az ige különösen szól, nem pont úgy, mint otthon, mert a gyülekezeti alkalmakhoz különleges, áldásokról szóló igéretek is kapcsolódnak?

A gyermek számára az egyik legnagyobb bizonyságtétel a szülő részéről, ha komolyan veszi a gyülekezetét. Példa, ha a gyermek azt látja, hogy a szülőnek az a legfontosabb, hogy Isten közelében legyen, ott, ahol imádjuk Istent, ahol tanulunk az Úrtól, és ahol gyakorljuk a szolgálatainkat. A lelki ajándékok gyakorlását is úgy ismerhetik meg a gyermekek, ha részt vesznek az alkalmakon. Erre máshol nincs lehetőségük!

Sokan a gyermek szempontjából sok kifogást találnak arra, hogy elhozzák őket az imaházba. Hogy a gyermek nyűgös, belezavar mindez a programjába, hogy nem piheni ki magát emiatt, hogy szegény, hiányt szenved emiatt. Tökéletes szülő nincs. Gyermekeink minden igényét nem tudjuk betölteni, és nem is arra hívott Isten, hogy gyermekeink rabszolgái legyünk. Hisszük-e azt, hogy a gyermekünk testileg bár „hiányt szenved”, lehet, hogy lelkében nyereséget talál? A szülő részt vett az istentiszteleten (úgy ahogy), de ha szomjas lélekkel, vágyódva megy, akkor nem hiszem, hogy Isten megengedné, hogy üresen menjen el, még ha nem is tudott végig benn maradni (pl. meg lehet kérni személyeket a végén, hogy fogják meg a babát, míg a szülő imádkozik egy hozzá közelebb lévő testvérrel – ha valaki sóvárog, és tudja, hogy szüksége van a közösségre, akkor találékony tud lenni). És amikor a család hazamegy, a gyermek lelkileg megerősödött szülőket kap vissza, akik még jobb példaképek lesznek a számára – ez ne lenne a gyermek javára?

Egyik mutatója annak, hogy gyermekeink megtanulták értékrendünket, ha elutazáskor/nyaraláskor/szabad hétvégén/ a gyermekeink kérdezik meg tőlünk: és akkor vasárnap/szerdán hová megyünk imaházba, milyen gyülekezetet keresünk?

4. Mert a gyülekezet többi tagjának is javára van. Különösen igaz ez a többi szülőre, kisgyermekes anyukára. „Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” (1Thessz 5,11) Építheted úgy is a másikat, hogy jelenléteddel, áldozatvállalásoddal képviseled, ez a helyes út! Nem vagy egyedül, én is ezekkel a problémákkal küszködöm, de az Úr újra adott erőt, hogy legyőzzem magam, és áldozatokat vállalva eljöjjek a gyülekezetbe. Néha az is jót tesz nekünk, ha meghallgatunk idősebb hívőket, hogyan küszködtek ők annak idején az imaházbajárással. Két-három-négy gyerek, a szülők váltásban dolgoztak, vasárnap lett volna az egyedüli szabadnap-családi nap (!), eldobható pelenkáról nem is hallottak, saját autó nem volt, tömegközlekedéssel kellett megoldani az utazást babakocsival stb. Mindezt azért, mert meg voltak győződve, hogy így helyes, így engedelmeskednek az igének. Ugye sokszor csak perspektíva kérdése a mi nagy áldozatvállalásunk?

5. Mert ez bizonyságtétel, intő jel azok számára is, akik még nem ismerik az Urat. „Lezárom ezt az intelmet, lepecsételem ezt a tanítást tanítványaim számára. És várom az Urat, aki Jákób háza elől elrejtette orcáját, és benne reménykedem. Én pedig és e gyermekek, akiket az Úr adott nekem, intő jelek vagyunk Izráelben a Sion-hegyen lakó Seregek Urának akaratából.” (Ézsaiás 8,16-18) Nem várhatjuk el, hogy a nem hívők komolyan vegyék a hitünket, a meggyőződésünket, ha az csak szavakban áll. Manapság a rendszeres imaházbajárás az egyik legfeltűnőbb bizonyság lehet arról, hogy hiszünk, hogy Isten népéhez tartozunk, hogy mindezt komolyan vesszük, és tényleg ez áll első helyen az életünkben. A gyermekek hamar elmondják óvódában, iskolában, hogy márpedig mi vasárnap nem megyünk piknikezni, kirándulni, szabadidős tevékenységekre, mert nekünk vasárnap az imaházban van a helyünk. Természetesen ezt csak akkor fogják megtenni, hogyha igazán látják rajtunk, hogy családilag az a meggyőződésünk, Isten a rendszeres gyülekezeti alkalmakon ott van, és vár minket, számon tartja a helyünket.

Kelemen Napsugár

„A tolerancia azon emberek erénye, akik semmiben sem hisznek. ” G.K. Chesterton 
Többek között ez az idézet indított arra, hogy megírjam a fenti sorokat. Isten megkérdezte tőlem, teljes meggyőződéssel vallom, hiszem ennek igaz voltát? Ha igen, akkor miért hallgatok, amikor látom, hogy mások nem élik meg ezeket az igéket? Miért nem vállalom fel az igazságot bátorításul azok számára, akik ugyanígy értik Isten igéjét?