Édesapám, id. Veress Ernő

„Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.

Megvan az ideje a sírásnak,

Megvan az ideje a gyásznak” Préd 3,2.4

„Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, megrendült lelkében és háborgott, és megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! Jézus könnyekre fakadt.” Jn 12,33-35

Könnyek és könnyek. Sírás és gyász. Megvan az ideje a sírásnak, a gyásznak. Az Úr Jézus is átérezte ezt.

Édesapám. Hogyan is lehetne kifejezni ennek a szónak a tartalmát, amit számomra jelentett?

Krisztus lakott benne. Olyan Istenképet kaptam az Édesapámban, amely örökre meghatározó.

Édesapám. Férjem után a leggyakrabban hívott szám tulajdonosa. Aki mindennap imádkozott értem, férjemért, gyermekeimért. Törődve kísérte figyelemmel a mindennapjaimat. Bármikor hívhattam, bármilyen terhet megoszthattam vele, szíven talált a helyén mondott szó.

Nagyváradon, sok teendői között odafigyelt arra, hogy velem külön időt töltsön. A reggeleit adta nekem. Korán keltünk. Tükörtojást sütött nekem reggelire, majd elmentünk a parkba madárfészket keresni, fára mászni. Együtt fütyörésztünk a madarakkal, énekeltünk, imádkoztunk. Elkísért az iskolába. Azóta is sokszor eszembe jutott, különösen, mióta nekem is vannak gyermekeim: hogy tudta ezt megoldani? A szövetség elnöke volt akkor, több gyülekezetet pásztorolt, késő este jött haza a szolgálatból. Mégsem volt neki fáradságos időpazarlás a 7 éves ötödik verebecskéjével törődni...

Tíz évesen már egyszer el kellett búcsúznom tőle Marosvásárhelyen. Az akkori szívműtét után Isten visszaadta nekem az Édesapámat, de a felkiáltójelt nem törölte el a szívem táblájáról: bármikor elvehetem tőled! Hálás vagyok ezért a felkiáltójelért, mert Barnabás életpéldájával együtt a megtérésemre használta fel az Úr.

A szívműtét után megtört egészsége időnként ismét erőre kapott. Láttam még Édesapámat Csíkszeredában is energikusnak, teherbírónak a lelkigondozások, családlátogatások, imaházépítések, táborozások alatt.

Tőle tanulhattam azt is, hogyan kell megalázkodni és bocsánatot kérni. Láttam őt hibázni, és láttam szomorkodni bűne miatt. Tőlem is sokszor bocsánatot kért. „Én megbocsátok neked” mondta olykor huncut mosollyal. „Hallod-e, Napsugár, legyünk mi ketten jó barátok!” – most is hallom...

Lehetett vele értelmesen vitatkozni. Hogyan volt türelme 55 évesen egy 15 éves tinilánnyal eszmecserét folytatni, egyenlő esélyeket adva?

Mikor elveszítette látása egy részét, még jobban összeforrtunk. Sokfelé el kellett kísérnem. Székelyudvarhelyen baktattunk az utcákon, most egy kicsit fel, aztán le, most jobbra. Egy idő után már nem kellett mondanom semmit, emlékezetből és a karom irányításából tudta, merre kell lépni és hogyan. Később még kevesebbet látott. Alázattal viselte, hogy másra van utalva. Megtalálta az egyensúlyt ebben is. Elfogadni a segítséget, de önállónak maradni az utolsó percig, utolsó erőig.

Szeretett korán kelni, igét olvasni, imádkozni. Énekelni. Sokszor ébresztett énekkel, fütyörészéssel. Megkapta az örömet az Úrtól, kezdődhetett a nap, bármilyen nehéz feladatok is álltak előtte. Mikor már nem tudott olvasni, mert nem látott, másokat kért meg, hogy olvassanak neki az igéből. Felejthetetlen számomra, hogy részese lehettem azoknak a drága pillanatoknak, mikor az Úr elé állt az üzenetért, és hangosan gondolkodva készült a prédikációra. Később lejátszóról hallgatta a hangosbibliát. Mindennél fontosabb táplálék volt számára az ige.

Szépen tanított arra is, hogy vállaljak felelősséget a tetteimért, hogy döntsek önállóan. Egy-egy téma megbeszélésénél így foglalta össze az elhangzottakat: „ha reám hallgattok, úgy csináljátok, ahogy akarjátok...”

Az utóbbi két-három év nagyon nehéz volt nekünk. Soha nem láttam Édesapámat ennyire szenvedni. Időnként voltak nagy fizikai fájdalmai is, de az a „mélységes fájdalom”, ahogy egyik levelét aláírta, első sorban nem a testét bántotta. Lelkében gyötrődött, várta a megtéréseket, a felébredést. Többször imádkoztunk ezért együtt is. Még azt is mondta, sokszor kívánta, bárcsak elvitte volna őt az Úr azelőtt, mielőtt a botrányos dolgok, vezetőink tehetetlensége a felszínre jöttek volna! Aztán ismét megnyugodott. „Van nekünk egyéb, amivel foglalkozni”. Elmondta azt is, hogy megértette, az Úr megengedte, hogy ezt is átélje, hogy lelkében még nagyobb sóvárgás támadjon „az Úr beavatkozására”, ahogyan ő fogalmazott. Így még odaadóbban imádkozhatott.

Édesapám és a fehér gyűrű öröksége.

Mikor egyszer megfogtam a kezét, észrevettem, hogy van valami a kisujján. Érezte, hogy csodálkozom, ezért megszólított:

– Tudod-e leányom, miért van ez itt a kezemen?

– Miért, Édesapám?

– Ezzel gyakorlom a másokért való imádkozást. Éjszaka, ha nem tudok aludni, meg ahogyan járok-kelek napközben, meg-megforgatom az ujjamon, és sorra veszem a lelkipásztorokat, fiatalokat, fiatal házasokat, családunkat, és név szerint imádkozom értük. Ez segít, hogy ne felejtsem el.
Megszégyenítően pontosan felsorolta még a marosvásárhelyi fiatalok és fiatal házasok neveit is.

Egy kis darab fehér műanyag karika. Szemcseppes fioláiból vágta ki, ráakadtunk, készített több darabot is belőle, ha elkallódna... Látszólag értéktelen, műanyag szemét. Számunkra viszont jelképe az imádkozó életnek, melynek örökségét ránk hagyta. De nem csak ránk, vér szerinti gyermekeire, hanem azokra is, akiket édes fiamnak, édes leányomnak szólított. Így vallotta ő is: ha imádkozó ember leszel, lesz még más is. Terhes örökség ez, nem a kényelemnek kedvez...

Így búcsúzom én is, a kicsi csürkém, az ötödik veréb: viszontlátásra, Édesapám! Nem kívánom, hogy visszajöjjön ide, hiszen a legjobb helyen van. Azt kívánom, hogy bárcsak teljesülhetne utolsó kívánsága, és eljönne az ébredés ideje. Az Úr közbeavatkozása. Hátha mi megérjük, hátha mi átélhetjük. De ha mégsem, akkor sincs más út, csak ez: „megsanyargatom testemet és szolgává teszem”. Terhes örökség, de nincs más választásunk. Folytatni csak így érdemes!!!

„Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” Jn 12,24-25